Rengeteg levelet kapok tőletek. Sokan szeretnétek találkozni, beszélgetni velem. Nehezen mondom ki Nektek, hogy sajnos ez nem lehetséges, mert ezek a beszélgetések nemcsak Nektek – nekem is roppant fontosak és hasznosak lennének. Nem tudok már beszélgetni. Elsősorban azért, mert megöregedtem.
Minden időm magamnak kell már. Úgy szeretnék elmenni, hogy ne hagyjak itt semmit – csomagolok. Ilyenkor a lélek már befelé fordul. Önmagán kell dolgoznia. És azokon a műveken, melyeket talán még megírhatok. De ez csak a kisebbik ok. A nagyobbik az, hogy számomra a BESZÉLGETÉS mindig is nagy felelősséget jelentett. Odaadtam magam, s fölvállaltam a másikat. Ez nem egyetlen alkalom. Ez több alkalom. És felelősség. És a felelősség egy életre szól. Vannak olyan ismerőseim, akikkel harminc évvel ezelőtt beszéltem, és most igazolják vissza a szavaimat. Nem tudok már úgy figyelni mint régen. Sajnos, még a családomra sem. Feleségemre, unokáimra sem. Az igazi figyelemtől hamar elfáradok. Ez az igazság. Kevés barátom van ezért. Ritkán találkozok velük. Vigyáznom kell, hogy el ne veszítsem őket. Figyelmem gyakran a saját lelkemben jár már. Ezért nem tudom már elolvasni mások művét sem. Valaha rengeteget olvastam. Ez volt a szakmám. Ma már csak azokat a könyveket és sorokat olvasom, amelyek – önző módon – a saját meditációmhoz kellenek. Igyekszem nem megöregedni – de sajnos nem megy. Csak az vigasztal, hogy ez másoknak sem igen ment.
Bocsássatok meg.
Péter
