"Nehéz úgy becsukni egy ajtót, melyről tudod, soha többé ki nem nyithatod. Mikor bezárod magad mögött, ott hagyod a léted egy darabkáját: Ez fájó érzés. Csak gondolatban idézheted fel az ajtó mögötti dolgokat: színek, események, érzések, melyeket soha többé át nem élhetsz. Az idő is múlik.
Azelőtt, mikor még befele tartottál s átlépted az ajtó küszöbét, izgalommal, várakozással és talán ujjongással vegyes érzésekkel lépted át a küszöböt és szerencséd volt: úgy érezted megérkeztél, jó helyen vagy.
Majd évekkel később eljött az idő, mikor be kellett csukni magad mögött az ajtót. Ha szerencséd volt, tudtad most merre menj. Ha nem, csak álltál a becsukott ajtónál és talán érezted a szíved megszakad.
Az ember örökösen kapaszkodik. Mindenbe, ami elérhető számára. S sokszor az elérhetetlenbe is. Ez utóbbiba még kíméletlenebbül. Önmaga számára épít fel kínzókamrát. Ha mindig minden jó, egy idő után a megszokottságtól elfásulunk. Azt mondják, kell a rossz is. S ezt ösztönösen keressük is, hiszen ha ismerjük a rosszat, jobban tudunk örülni a jónak... A mérleg illeg-billeg, ide-oda nem billenhet sosem, csak egy irányba. Kell az ellentét. Az ellentét fokozza az érzést, mely mindig megfogalmazódik bennünk.
A helytelenül feltett kérdés, helyes válasza további elszánt kérdéseket szül. S ha minden szürke és ködös is, valahol belül ott csillog azért a fény. Az a kis valami, ami tovább lendíthet. Egy kapaszkodó.
A remény.."
(ismeretlen szerző)
