"Azt mondják, a szerelem boldogít. Ha voltál már szerelmes, nemcsak félig - meddig, de igazán, egész lényeddel és egész testeddel, akkor tudod, hogy ez nem igaz. Valóságos örvénybe kerültél, s miközben sohasem tapasztalt varázslat ...borított el, kétségbeesetten tiltakoztál is ellene. Mintha nem is te lettél volna; az önelvesztés rémülete... küzdött benned a 'mégis akarom, nagyon, nagyon akarom!' vonzásával. Először tört rád a félelem, hogy valaki más nélkül nem tudsz élni. A részeg boldogsággal együtt megjelent az állandó gyötrelem is: a féltékenység, a búskomorság, a nagyon hiányzik fájdalma. Egy másik embert 'magadévá akartál tenni', s egy-egy eksztatikus pillanat után azt tapasztaltad, kicsúszik az ölelésedből, s éli a saját életét... Már nem magadtól függtél, hanem tőle. Belenéztél a tükörbe, s nem ismertél magadra. Megszépültél, de a tekinteted olyan volt, mint a lázbetegeké. Ez nem édeni állapot, csak a földi árnyéka. De mivel eredete az ősegységben van, az emberlét egyik legnagyobb élménye..."
Müller Péter
